Ughy Szabina

Kedves "Péter"!

Ebben az évben lassan már többet halunk, mint élünk. Ezért is gondoltam, beszélgessünk inkább, hagyjuk a halált a halottakra, az életet meg azokra, akik tudnak élni. Legyen ez a levél a jelen metaforája, a múlttól való szabadulni nem tudás és a jelen kiismerhetetlensége. Még válaszolnia sem muszáj postafordultával, majd mondom, pontosabban írom én a magamét magának magáról. (Apropó, magázni fogom, remélem, nem zavarja. Próbáltam tegezve, Önözve is megszólítani, nem bírták el a szavak. Nyeglék lettek, mint egy gerincferde kamasz, aztán meg hidegek és lélektelenek, mint egy új stadion vasbetonszerkezete.)

Felkérés nélkül úgysem mertem volna megszólítani soha. Mert, hogy is kezdtem volna? Amolyan kvaterkázósan, például amikor egyszer mellettem fogódzkodott a villamoson? Kezet nyújtva, vagy csak odabiccentve? „Engedje meg, hogy elmondjam, nagy tisztelője vagyok a munkásságának…”? Vagy dedikálás közben, századikként az arcába tolva egy könyvét, a megilletődöttség és személyesség határán egyensúlyozva súgtam volna azt, hogy én is szeretem a pacalt? Könnyebb most így szólni „magához”, hogy nincs itt, csak, mint valaki, aki már az emlékekben él, Péter volt a Péterek között, az apja fia, focista, Én ő és így tovább; ettől pedig egyre inkább Esterházy Péter, a fogalom. Viszonyom tulajdonképp változatlan mindkettejükkel. Az előbbivel azért, mert sajnos soha nem beszélgettünk, az utóbbival pedig azért, mert hál’ istennek bármikor beszélgethettem és beszélgethetek vele. Én most mégis mindkettőhöz szólnék. Élő irónia lesz Péter, ha megengedi. Már csak amiatt is, amit a kafka levelében írt. Idézzem? „Te nem látsz messzi fényt, nem vágysz el, de nem is vagy itt. Mintha minden idézőjelben volna, minden mozdulatod, levegővételed, szavad. Ezt hívjátok iróniának, iróniára ítéltetettségnek. Baromira nem érdekel. Azt mondod, mondjuk, jó reggelt, fiam, de tulajdonképpen nem ezt mondod, hanem hogy idézőjel, jó, idézőjel bezárva, idézőjel, reggelt, idézőjel lezárva, vessző, idézőjel, fiam, idézőjel bezárva, vagyis olyan, mintha köszönnék neked, fiam, mintha a fiam volnál, fiam, mintha reggel volna, fiam, és reményünk arra, hogy a reggel jelzője: jó. Fiam. Nem mondom, hogy nem mondasz igent és nemet, de mintha sejtetni engednéd, hogy a mostani igened inkább egy régi igen tagadásának a tagadásának a tagadásának a tagadása. Itt számolgatom az ujjamon a tagadásokat, hogy kijöjjön az igen, az a te nagy Igened. Tudom, tudom, ott van az Ulysses végén.” Nos, ez a nos a legkevesebb, hogy folytatni lehessen egy alig megkezdett gondolatot. Nos, jól emlékszem az első felolvasásomra. Még leendő bölcsészként keveredtem Pulára a templomkertbe. Akkoriban csak annyit tudtam magáról, hogy híres kortárs magyar író. Nézze ezt el nekem, a gimnáziumban nálunk Radnótinál megállt az élet. Az Egy nő-ből olvasott fel. Nyár volt, világoskék ingpólót, könnyű lenvászon nadrágot viselt, vagy csak így képzelem el, az szinte mindegy is. Egy idő után a szomszédos kertben egy félmeztelen öregúr tűnt fel, legyen nyugdíjas, mondjuk korkedvezménnyel visszavonult bányász. Rákönyökölt a deszkakerítésre, és egyre méltatlankodóbb hümmögésekkel nézett végig a hallgatóságon. Ki cigarettára gyújtott, ki újabb hideg sört pisszentett, szerelmespárok néztek össze, valaki nyerítve felnevetett, szóval működött a szöveg, az élet. A kerítésen támaszkodó nem bírta tovább, és két fejezet közti szünetben elordította magát: „Te hülye barom. Ezt nevezed művészetnek?!” Maga, úriember módjára ezt elengedte a füle mellett, mire a másik, adjunk neki már nevet is, mondjuk, Karcsi bácsi, egyre hangosabban fejezte ki nemtetszését. Magát sem kellett félteni, kieresztette a hangját, és a végén egy „Na, ide figyelj” kíséretében felolvasta a legvaskosabb szövegét, mire Karcsi bácsi legyintett, és visszavonult. A tömeg tapsolt, én meg elkezdtem Esterházy Pétert olvasni, az egyetemen meg tanulni róla, magáról. Megtudtam, hogy másoktól lopni szabad, sőt, erősen ajánlott. Szóval ezt például magától tanultam meg, és ahogy látja, a legjobb mondatokat is ebben a levélben magától, vagy Hrabaltól, vagy Cortázartól vagy Danilo Kistől vettem kölcsön. A humorát is nagyon könnyen megszerettem, a nyelvi humorát. Ahogy mint egy tizenhat éves tornászlány, vagy akkor legyen inkább focista, fütyörészve, lazán, kicsit talán kérkedve is hajlékonyságával és fürgeségével, minden labdát le tudott venni, artistamutatványokkal díszítve dekázgatott, míg én, az olvasó, olykor futottam a labda után. De itt abba is hagyom a focistahasonlatot, még mielőtt kiderül, hogy nincs is több igém a futballra. Már csak azért is váltsunk témát, mert ahogy azt az előbb elkezdtem, a humorában is leginkább a nyelvét, nyelvezetét szerettem, szóval szerettem ahogy írt, esterházyul. A nyelv volt az alfa és az omega, élet és irodalom, Fancsikó és Pinta. Ha van anyanyelvünk, akkor lehetne maga a szövegapánk.

 

És szerettem, ahogy hitt. Ahogy keresett, tagadott, kérdezett folyamatosan a láthatatlan tartomány birtokosától. Választ adva ezzel minden kétségre. Ilyenkor tudott talán a legesendőbb és a legdühösebb, a legvégletesebb, a legebb lenni. Mintha egyszerre feszítette volna önmaga és Isten titka, kettejük viszonyának felelőssége. Gondolom én, meg a fene. „Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz.” Emlékszem az utolsó „találkozónkra” a Könyvhéten. Inge, megint mint az ég, de most szürkébb, amolyan közép-európai, haja színe, mint a gyülekező felhők. Lehet, hogy kicsit már lebegett is, nem láttam jól, félrevonultam a tömegtől, de még így is feltűnt, lógott magán a zakó, a nadrág, még a haja, az az értelmiségi sörénye is megfogyatkozott. A torkomat szorította az a bizonyos undorító állat. Valami szőrös, lucskos csomó, görény például. Vagy kölyöksakál. Vagy egy hájas patkány. De végül lenyeltem. És jött a hír, meghalt Esterházy Péter. Aranyat fújt Isten a szívére. Épp egy olyan országban voltam akkor, ahol holnap volt. Itthon meg nagyon múlt idő lett hirtelen. Azóta sem léptem át a halála múltidejébe, elvégre soha nem találkoztunk, talán csak most először. Ne is válaszoljon. Maradjon meg a mostban, ebben a szép hallgatásban. És maradjon itt mindig. A mindiget javítom örökkére. Idézőjel bezár.